A KÖNYVEK ÉS ÉN, AVAGY, HOGYAN KÖPTEM LE A MONITORT

    

   Világ életemben nagyon szerettem olvasni. Lehet hogy már így születtem, könyvvel a kezemben, ámbár erről nem szól a családi krónika,  vagy ha így is volt, mélyen hallgattak róla.

Nagyszüleimnek csak 4, 6 osztálya volt, mégis szerettek olvasni. Apai nagymamám  talán 3-4 éves koromtól felolvasta nekem az Egri Csillagokat, így kötelező olvasmányok tekintetében jókora fórral indultam iskolába. Tőle ismertem meg először Petőfi verseit, különösen a hazafias és vidám verseket. De olvastak, mondtak meséket is. Édesanyám a két szoba közé kifeszített lepedő, vagy pléd mögül babákkal bábozta el nekem a János Vitézt és a Toldit. Édesapám a történelmet és a történelmi olvasmányokat kedvelte. Szóval belém ivódott az irodalom, az olvasás szeretete. Végül elég korán mindenevő lettem, mivel otthoni könyvtárunk, a család érdeklődéséből kifolyólag elég színes volt. 

   A dolgok, úgy 5-6. osztályos koromtól kezdtek a elfajulni. Ajándékba is sok könyvet kaptam és zsebpénzem legnagyobb részét is könyvekre költöttem. Nem volt külön szobám, két egymásba nyíló szobánk volt, amelybe a konyhából jutottunk be. A belső szüleim hálószobája, ahol iskolába kerülésemkor egy kis tanulósarkot alakítottak ki nekem egy íróasztallal és könyvespolccal, amelyeket édesapám készített. Az íróasztalt az egyik éjjeliszekrényből tetején plexi lappal, hogy alá képeket tehessek, a könyvespolcot, pedig a toalett tükörből (az én korosztályom még emlékszik rá mi is volt az). Ez volt az én birodalmam! A könyvespolc talán 2 m magas lehetett, úgyhogy sok könyv elfért rajta, hamarosan tele is gyömöszöltem. Mindenhol olvastam, ahol csak lehetett és ahol nem, ott is!  

Ez állandó konfliktusforrás volt szüleimmel, mert nemcsak éjjel paplan alatt, de reggeli és vacsora közben, mert az asztalhoz is magammal vittem éppen aktuális olvasmányom, ilyenkor elkobozták, és nem adták vissza, de már akkor is párhuzamosan több könyvet olvastam, így nem használt különösebben. Azért, ha mindnyájan asztalnál ültünk nem olvastam. De tanulás helyett is. A tanulnivaló kipakolva az íróasztalomon, az olvasnivalót pedig az előttem lévő fiókba rejtettem és a fiókot kihúzva, a széket megdöntve olvastam, hogy amikor meghallom az ajtó nyílását, azonnal be tudjam lökni a  fiókot székem visszabillentésével és nem értettem, hogyan jöttek rá mégis, hogy onnan olvasok. Később azért felfedeztem, hogy a politúrozott ruhásszekrény, - amely egy vonalban volt az íróasztalommal -, jól átható az ajtóból. Mindez azonban nem tántorított el, tovább olvastam széken, ágyban, evés közben, fürdőszobában, autóban és buszon, iskolában pad alatt, szünetekben, szóval mindenütt.

  A nagyobb bajok akkor jelentkeztek, amikor megismerkedtem Rejtő Jenővel Amíg korábban elég jól tudtam palástolni olvasásomat a veszélyes helyeken (pl. iskola, tanulás közben) a vele és társaival kötött szoros szövetségem azonban ezt már lehetetlenné tette! A Szőke ciklon olvasásakor hangosan kellett nevetnem, nemcsak süldő koromban, de a horvát tengerparton is sokan megütközve néztek rám (mivel oda is magammal vittem) pedig a tini korból már akkor régen kinőttem.
    Hasonló hatást ért, sőt ér el a mai napig nálam Karinthy Frigyes és a bizonyára nagyon kevéssé ismert Jármer Ferenc Két és fél óceánon át c. könyve (Talán csak ezt az egyetlen könyvet írta, egy útleírást, amely Japánból való 1 hónapos hajóval történő hazatérősüket írja le, rendkívül olvasmányos és végtelenül humoros formában.). Mivel a hangos, könnycsorgató kacagás kevéssé titkolható, így többedik lebukásom alkalmával föl kellett hagynom humoros könyvek olvasásával eme helyeken. Ekkor tértem át a krimikre! Ebből sikerült egy-két igen ijesztőt is elolvasnom pl. Bostoni fojtogató, a melyek következményeként egy darabig csak fütyörészve voltam hajlandó sötét szobákba bemenni és csak nehezen szántam rá magát az ágyazásra, mert úgy gyanítottam, hogy az ágyneműtartóban hullát találok. 😊😊 

      Középiskolába kerülvén már első nap ismerkedni próbáltam osztálytársaimmal és elég érthetetlenül álltam a jelenség előtt, hogy mások kevesebbet, alig, vagy egyáltalán nem olvasnak. Egyik osztálytársamat faggatván feltettem a kérdést, miután közölte, hogy nem szeret olvasni: "De az Egri Csillagokat bizonyára olvastad!" Mire ő: Nem. Én csak álltam és néztem és kétségbeesve próbálkoztam: "De a  Winnetout biztosan!?" Nem. Dehogy! Szóval feladtam, de nem értettem! MA azt mondják, van valami ilyen, hogy nem fejlődik ki az agy azon része amely a képzelőerőt biztosítja és ezért van, hogy emberek nem szeretnek olvasni!? Nem tudom, nem értek hozzá. De nem értem. Én nem is tudom elképzelni az életem olvasás nélkül.

A hangos olvasásról végül is egyrészt ez, másrészt Karinthy Frigyes tehet! Az úgy volt, hogy megismerkedtem Karinthyval és szerelem volt első találkozásra, amely a Május c. morbid kis írásán keresztül történt. Hogyan is lehetett volna ennek ellenállni: 

"- Mit csinál?

- Semmi, a víz szörcsög bennem; na tessék, most a másik szemem is kifolyt. Sajnálom. Máskép egészen szabályszerű vagyok, mondta a doktor úr."  

Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a többiek, akik nem ismerik Karinthy humorát ne ismerjék meg. Ezért kivettem a könyvtárból az Így írtok ti-t és szünetekben felolvastam nekik. Így már a fél osztály nevetett! Közben pedig rájöttem, hogy sokkal humorosabb, ha otthon egyedül is hangosan olvasom. Ez időnként még ma is megvan. Már nem a humor, az mindig megvan, hanem a hangos olvasás! 😊

     Azonban nemcsak az olvasást szeretem, hanem magát a könyvet is! Szeretem kézbe venni, megfogni a lapjait, megszagolni. Szóval a tapintását, illatát. Régen nagyon szerettem az új könyvek szagát, de a maiaknak már műanyag szaga van sajnos. A régi könyvek illata azonban  még ma is a régi 😀 Az e-book azonban nem igazán a barátom, csak végszükség esetére folyamodok hozzá.

     Régen szerettem antikváriumba járni, gyakran vettem ott könyveket, ma azonban már online antikváriumban bogarászom.  Sajnos gyermek/fiatalkori könyveim közül sok eltűnt és a 40 m2-es lakásom miatt ma is folyamatos szelektálásra kényszerülök. Azonban az utóbbi néhány évben (nyilván ez is a kor előrehaladtával jár együtt) elkezdtem arra vágyni, hogy régi könyveket újraolvassak. Sajnálatos, hogy azok a könyvek amelyeket a könyvtárban kerestem nem voltak meg, ezért inkább az antikváriumhoz folyamodtam és többet beszereztem és el is olvastam. A pöttyes és csíkos könyvek között is több olyan van, amelyről azt gondolom, jó lenne ha  a mai fiatalság is olvasná, bár sajnos nem, vagy alig értené mint. pl. Dániel Anna: Margot királyné gobelinjei, vagy Betty Cavanna: Mintha nővérek lennénk c. könyve, Szabó Magda Születésnapjáról nem is beszélve. 

   Némely újraolvasandó könyvre böngészéseim során bukkanok rá, így eléggé gyorsan gyarapodik az olvasnivalók listája.

    A karanténos időszak kedvezni látszott az olvasásnak, azonban nemcsak annak,hanem másik kedves időtöltésemnek is amelyet már régen vettem elő ez, a kézimunka. Igen ám, de olvasni és kézimunkázni nem lehet egyszerre, mert mindkettőhöz szem kell. S bár kötni, hímezni nagyon szeretek, önmagában mégis ez a tevékenység kevés, régebben ilyenkor lemezt, kazettát, néha rádiót hallgattam. Most azonban eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt  egy ismerősöm beszélt egy krimiről, amely kizárólag folytatásokban a Rakéta regényújságban jelent meg magyarul, és amelyet hosszas keresgélés után a neten megtaláltam hangoskönyv formájában és letöltöttem.  Ez Linda J. LaRosa - Berry Tannenbaum: Ki nevet a végén c. írása, egy hihetetlenül érdekes és izgalmas krimi. Nos elővettem és ezt kezdtem hallgatni. Bár több napos hallgatni való, egyszer mégiscsak véget ért, így újat kellett keresnem és lám... elég sokat találtam és hallgattam is meg. Így bukkantam rá egy régi kedves könyvemre Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban c. kisregényére Mivel közben a hímezni valóm elfogyott, nemcsak könyvből, varrnivalóból is újat kezdtem. 

Azonban úgy van ez, hogy vannak azok a letehetetlen könyvek, amelyek még azt sem tűrik, hogy evés idejére pihentesd, így most könnyebb dolgom volt, mert a három embert, akik egy csónakban eveztek/nyaraltak étkezés közben egyszerűbb volt hallgatni, mint olvasni, ugyanis a laptopot nem kell nekitámasztani semminek és ráadásul a lap sem perdül át magától más oldalra. Nos aki e könyvet még nem olvasta, nem tudja milyen jó humorral áldotta meg íróját a Teremtő, s amellyel a művében sem garasoskodik. A regény hallgatása közben éppen ebédeltem, (ami pláne nagy hiba volt levest is) és az író azt ecsetelte éppen, hogyan kezdett a többnapos vízi túrához összecsomagolni a három londoni úriember petróleumot, teáscsészét, vajat, pitét, lekvárt, szúnyogriasztót és fogkefét, s hogy mindebből milyen kalamajka keveredett, amikor ennél a pontnál a levest kanalazva kitört belőlem a hangos nevetés. Nem kell mondanom, hogy mindezt szegény laptop sínylette meg. Valamint én, mert nekem kellett letörölgetni. Szóval azt hiszem, én már így maradok, ha nem olvasok, akkor hallgatom. Mert számomra könyv nélkül nem élet az élet!

      Mindebből a konklúzió, könyvhallgatás közben nem praktikus enni. Valójában olvasás közben sem. Ma is megvan az a mesekönyvem, amelyre agy lekváros kenyeret ejtettem rá, a megkent kenyerek törvényszerűségéből adódóan természetesen a megkent felével lefelé, majd az uzsonnát leemelve, azonnal a könyv után kaptam, amelynek így a lekváros lapja hirtelen felindulásból rábukott a másik lapra és össze is ragadt. Szét lehetett ugyan választani ezt a szerelmet, azonban mindkettőjükön örök nyomot hagyott a szakítás! Szóval, csak óvatosan!

Jó olvasást és sok jó könyvet kívánok! 

😊📚